Az évköri
változásrend egyik kiemelt pontjához érkeztünk.
Ma a legrövidebb a nappal és ebből kifolyólag a leghosszabb az éjszaka.
A teremtett világban ilyenkor a legkevesebb a fény.
Sokan úgy tartják, most viaskodik a fény és a sötétség. Segítenünk kell a fénynek, hogy legyőzze a sötétséget, mondják. Azt sugallják, mintha harc lenne, küzdelem. Pedig valójában szó sincs küzdelemről. Ami nincs az ellen nincs értelme harcolni.
A Jóisten teremtette a világot, és a lényéből kifolyólag, az, akiben csak jóság van, nem teremthet rosszat, csak jót. Minden ami van, azt a Jóisten teremtette. Amit nem Ő teremtett, az nincs is. Csak az emberek találják ki.
Sötétség sincs, csak fénytelenség. Csak a fény van! Csak a fény létezik.
A sötétség nem más, mint a fény hiánya. A hiány ellen nem lehet, és nem kell küzdeni. Nem kell harcba indulni. Nem kell harci indulókat dobolni.
Nagy csinnadrattákkal harci lángba borulni. Kihevülve harci táncot járni. Nem kéne a fénytelenséget tobzódva ünnepelni!
A fény eljön, mert tudja a rendet. A rendet, melyhez nekünk is igazodnunk kell. Mi is tudjuk, hogy eljön. Nincs ebben semmi misztikum. Nem kell hozzá színészkedni.
Amikor biztosan tudjuk valaminek (valójában tőlünk független dolognak) az eljövetelét, akkor nem a beteljesülés pillanata a lényeg, ha nem a várakozásé. Felkészülsz a fogadására.
Nem a fénytelenséget kell ünnepelni, hanem a fény születését.
Egy gyermek születésére is felkészülünk. Várunk, vágyakozunk. Csendben, nem nagydobra verve, meghitt, intim áhítattal. Nem ujjongunk, ünnepelünk a szülési fájdalmak megjelenésekor.
Akinek volt szerencséje részt venni otthoni szülésben. Vagy lehetősége volt ehhez a magasztos eseményhez megfelelő körülményeket teremteni,
az tudja, milyen az az örömteli várakozás.
Csendben, halk áhítattal együtt várni a pillanatot. Olyan csendben, hogy hallani a gyertyák lángjának táncát. Ebben a formában ez a valódi áldott állapot.
A várakozás szent állapota, melyben ünneplőbe öltözik lelkünk. Ilyenkor az angyalok fuvolái szólnak, nem harci dobok.
A világ világosságának a születésének is ilyennek kell lennie.
A világ világossága, valójában nem kint születik újjá, hanem bent.
Minden emberben külön külön, de mégis együtt és egyszerre a teremtett világ rendjében. A világ világosságának születésére ugyanúgy kell felkészülni, mint egy gyermek születésére. Csendben, áhítattal várni. Tisztába kell tenni lelkünket, hogy méltó hellyel kínálhassuk a bennünk megszülető fényt, a világ világosságát!
És szála alá poklokra, hogy harmad napon feltámadjon. Mától harmadnapig a fény szűkében leszünk. Harmadnapon feltámad, s megszületik a világ világossága. Akkor ujjongjunk és örüljünk! Táncoljunk és daloljunk! Rázzuk fel a szunnyadókat csörgős bottal! Indítsuk újra az életet!
Ma a legrövidebb a nappal és ebből kifolyólag a leghosszabb az éjszaka.
A teremtett világban ilyenkor a legkevesebb a fény.
Sokan úgy tartják, most viaskodik a fény és a sötétség. Segítenünk kell a fénynek, hogy legyőzze a sötétséget, mondják. Azt sugallják, mintha harc lenne, küzdelem. Pedig valójában szó sincs küzdelemről. Ami nincs az ellen nincs értelme harcolni.
A Jóisten teremtette a világot, és a lényéből kifolyólag, az, akiben csak jóság van, nem teremthet rosszat, csak jót. Minden ami van, azt a Jóisten teremtette. Amit nem Ő teremtett, az nincs is. Csak az emberek találják ki.
Sötétség sincs, csak fénytelenség. Csak a fény van! Csak a fény létezik.
A sötétség nem más, mint a fény hiánya. A hiány ellen nem lehet, és nem kell küzdeni. Nem kell harcba indulni. Nem kell harci indulókat dobolni.
Nagy csinnadrattákkal harci lángba borulni. Kihevülve harci táncot járni. Nem kéne a fénytelenséget tobzódva ünnepelni!
A fény eljön, mert tudja a rendet. A rendet, melyhez nekünk is igazodnunk kell. Mi is tudjuk, hogy eljön. Nincs ebben semmi misztikum. Nem kell hozzá színészkedni.
Amikor biztosan tudjuk valaminek (valójában tőlünk független dolognak) az eljövetelét, akkor nem a beteljesülés pillanata a lényeg, ha nem a várakozásé. Felkészülsz a fogadására.
Nem a fénytelenséget kell ünnepelni, hanem a fény születését.
Egy gyermek születésére is felkészülünk. Várunk, vágyakozunk. Csendben, nem nagydobra verve, meghitt, intim áhítattal. Nem ujjongunk, ünnepelünk a szülési fájdalmak megjelenésekor.
Akinek volt szerencséje részt venni otthoni szülésben. Vagy lehetősége volt ehhez a magasztos eseményhez megfelelő körülményeket teremteni,
az tudja, milyen az az örömteli várakozás.
Csendben, halk áhítattal együtt várni a pillanatot. Olyan csendben, hogy hallani a gyertyák lángjának táncát. Ebben a formában ez a valódi áldott állapot.
A várakozás szent állapota, melyben ünneplőbe öltözik lelkünk. Ilyenkor az angyalok fuvolái szólnak, nem harci dobok.
A világ világosságának a születésének is ilyennek kell lennie.
A világ világossága, valójában nem kint születik újjá, hanem bent.
Minden emberben külön külön, de mégis együtt és egyszerre a teremtett világ rendjében. A világ világosságának születésére ugyanúgy kell felkészülni, mint egy gyermek születésére. Csendben, áhítattal várni. Tisztába kell tenni lelkünket, hogy méltó hellyel kínálhassuk a bennünk megszülető fényt, a világ világosságát!
És szála alá poklokra, hogy harmad napon feltámadjon. Mától harmadnapig a fény szűkében leszünk. Harmadnapon feltámad, s megszületik a világ világossága. Akkor ujjongjunk és örüljünk! Táncoljunk és daloljunk! Rázzuk fel a szunnyadókat csörgős bottal! Indítsuk újra az életet!
