Birkahús feldolgozása - házi tartósítása

Kedves prepperek, bushcraftosok, előrelátó túlélők. Néhány báránynál eljött az idő, hogy átsegítsük az örök legelőkre.
Nagyon szeretjük a bárány és kecske húst. Mivel saját tartásból való, biztosak lehetünk benne, hogy jó minőségű, tápláló csemegéhez jutunk, amely nagyon egészséges. A tartósítását is egy ökologikus és környezet barát módon oldottuk meg, de haladjunk szépen sorjában.
Miután megköszöntem, hogy eddig életével, s most halálával is kis közösségünket szolgálta, az erre rendszeresített helyen megnyúztam.
Óvatosan, ügyelve, hogy ne ejtsek sok vakvágást. A bundáját kikészíttetem, jó meleg prém lesz belőle.

A nyúzást ugyanúgy csinálom mint a nyúl esetében. A hasán felbontva, hátulról előre haladva folyamatosan fejtem le a bőrt.

Miután lenyúztuk a nagy melegre való tekintettel a bőrt minél gyorsabban besózom, hogy mire eljut a tímárhoz nehogy beköpjék a legyek.

A birkát, kecskét azért is szeretem, mert bármikor vágható, még nyáron is, a legnagyobb melegekben. Ebből kifolyólag az állat tartónak mondhatni folyamatosan van friss hús ellátása. Mivel mára már csak kis családok vannak, így szükséges a hús tartósítása. Ennek egy érdekes módját írom majd le a jegyzet további részében.

A nyúzást követően a birkahúson nagyon gyorsan kialakul egy keményebb száraz, "csörgős" réteg. Ez a réteg megvédi a húst a legyektől. Ezért lehet akár nyáron is biztonságosan, különösebb berendezések híján birkát, kecskét vágni.

Amennyire csak tudom, még felakasztott állapotban darabjaira szedem.

A további feldolgozás már bent történik. itt daraboltam a kellő méretűre. A nagyobb darabokat, mint comb, lapocka kicsontoztam. A többit apróra vágtam bárddal. A lecsontozott részekből, a belsőségekből, elhagyhatatlan, hogy finom pörkölt készüljön rögtön. Próbálom elérni, hogy az Istenadta javakból minél több hasznosuljon, ezért amit csak lehet felhasználunk.

Mivel ezek fiatal kosok voltak a tökeik is bekerültek a pörköltbe. Különleges ínyencségnek számít, és nagyon finom. régebben már leírtam más elkészítési módját is, de most idő hiány miatt egyszerűen a pörköltöt gazdagította.

A darabolás után egy kis sóval, fűszerrel konzervdobozokba került a hús.

A dobozolás után a házi konzerváló géppel lezártuk a dobozokat.

Ez egy nagyon egyszerű kis gépecske. Itt nálunk a felvidéken eléggé elterjedt. Manapság újra reneszánszát éli.

A lezárt dobozokat aztán megfelelő ideig ki kell főzni. Ez egy kicsit hosszadalmas, unalmas teendő. Bár ezalatt rengeteg mindent meglehet csinálni.A kifőzött konzervek több évig is eltarthatóak további energia felhasználás nélkül. Előnyei: Egyszeri munkával és energia bevitellel hosszú időre biztosítod a tárolást.A munkát leszámítva nincs nagy járulékos költség, a dobozok fillérekből megvannak. Már egyhónap fagyasztó üzemelési költségnél vissza van az ára.Másik nagy előnye, hogy nem törékeny. Vihetem túrákra, nem kell félni, hogy összetörik útközben.Mivel a hús már előre főtt, egy teljes ebéd akár fél óra alatt is elkészíthető belőle.A konzervdoboz nagyon rövid időn belül teljesen elrohad a földben, szemben a műanyagzacskóval, arról nem is beszélve, hogy mennyi féle képpen újrahasznosítható.Véleményem szerint nagyon kiváló tartósítási mód ez.

A birkahúst lefaggyúztam. Azt mondhatom a hőség és a szárazság ellenére elég rendesen volt rajtuk. Szerintem húzós tél lesz, ha így készülődnek.
A fagyút kisütöttem. Első osztályú alapanyag gyógyírekhez, kenőcsökhöz.Valamint cipő és bőrápoló/impregnáló szert is ebből készítek.
Ha van belőle bőven, mécsesnek is kiváló.

Remélem hasznosnak tartottátok ezt a kis beszámolót. Ha kérdésetek van nyugodtan tegyétek fel bátran!

Tarlótűz a falunkban

Tikkasztó hőség sújtja a tájat. Május elejétől egy szem eső sem esett. Az ég kékjében, mint lágy sóhaj úszik egy-egy puha bárányfelhő. A nap perzselő tekintete elől, aki teheti az árnyékba vonul. Az izzadság cseppek, mint a rosszul elzárt csapból ütemesen hullanak alá arcomról. A kazal tövében árnyékot keresve pihenek. Szellő nem mozdul, csak a délibáb jár csalóka táncot a távolban.

A nagy árnyék lomhán kúszik a tájra. Felnézek az égre felhőt keresve, de csak a szikrázó kék eget látom. Vissza tekintek a völgyre. Hinni nem akarom, mégis belém hasít a felismerés!

Tűz van!!!

Hihetetlen, ez nem lehet! A tűzoltó autó szirénája viszont eloszlat minden kétséget: Tűz van! Nem is kicsi!

Apám ekkor ér fel hozzám.

-Ég a tarló! - mondja gyorsan.

-Hol, merre? - Érzem az adrenalin elönti testem. A bénító döbbenet, mint kámfor tűnik a semmibe. Bár nem tudom mit, de tennem kell valamit!

-A hegy alatt.

-Mi ég?

-Nem tudom pontosan.

-Gyere, lemegyünk! - Szinte menet közben ül be mellém a terepjáróba.

-Nagy a füst. Nem láttam semmit. Alig tudtam az autóval átjönni. - Mondja izgatottan.

A tűzoltók a majori úton jönnek. Egy közzel hamarabb tértek le, vagy rosszul irányították őket. Az ember azt gondolná ezernyi gondolat önti el egy ilyen helyzetben, pedig nem. Nézek ki a fejemből és ürességet érzek. A gondolatok megakadtak, mint bakelit lemezen a tű.

Csak két szó pörög szüntelen: Tűz van!

Mire leérünk, a tűzoltókat elnyeli a hatalmas füst.

Megállíthatatlan, tajtékozó, vad elem. Panelház magasságú, hömpölygő, szürke szörnyeteg.

A Szentes pince előtt lehúzok az útról, nem merek behajtani az ismeretlenbe.
A pozsonyi is ott áll meg. Elfehéredve, tanácstalanul néz a füstbe.
A Szajkópincét már nem látni. Belefutok a füstbe, de pár lépés után visszafordulok. Elfogy a levegőm. Szemembe pernyét sodor a szél. A körtésen próbálom megkerülni a füstöt. Szemem sarkából látom, ahogy apám letessékeli az öreget az útról a kocsink mellé.

Rohanok mindenen keresztül. A homoktöviseknél az aszfaltúton fújok egyet.
Ide még nem ért fel a tűz. Mind a két tűzoltó autó a falu felőli részen, a még álló gabonától próbálja elvágni a tarlótüzet.
Látom, ott a mieink is! Az önkéntesek!

Hajdan jobb kort megélt, mostanra elhagyott pince áll előttem. Félig kiszáradt bodza és kökénybokrok szorításában alussza Csipkerózsika álmát. A vadszőlő, a komló katonai álcahálóként borul mindenre. A magasba nyúló vén diófák, egykor hűs árnyékot nyújthattak egy pohár borra betérő gazdának. Mára viszont, mint az elmúlás mementója, szinte levél nélkül merednek, akár csontos kezek az égre.

Ebben a szárazságban igazi csemege lehetne egy mindent elsöprő tűzvésznek.

A szél megfordul. Hirtelen felkapnak a lángok.

Tűnődésre nem sok időt hagyva, futni kezd a tűz felém, egyenest neki a pincének. Már a száraz fű is ég. Bárcsak egy lapátot hoztam volna. A pince elől visszarohanok az útra.

Egy autó bukkan ki a füstből. Megállítom. Zoli barátom fia Kéméndről.

- Van nálatok lapát az autóban? - Kérdezem kétségbeesetten.

- Nincs. - Felelik kurtán. - Minek is lenne? Gondolom keserűen.
Már indulnának, mikor Zolika kiszól – Nézted már Krisztinél?

- Próbáltam, de zárva a pince!

- Hátul a búdéban gondoltam.

- Ott nem! - Azonnal rohanok fel. A lakat ugyan rajta, de nincs bezárva. Felvillanyozódok mikor meglátom a három lapátot. Futás vissza.
Az úton Laci jelenik meg. Mint később megtudom, ő hívta először a tűzoltókat.

- Mi a helyzet? - kérdezi az autóból kiszállva.

- Szereztem három lapátot. El kell ütni a tüzet, mert ha fellángol ez a pince, nem fogjuk meg a tüzet. Akkor pedig, ezen a száraz bozóton pillanatok alatt az erdőn van a tűz. - hadartam aggódva.

A következményekbe bele se mertem gondolni. Ilyen aszálykor felmérhetetlen következményekkel járna egy erdőtűz.
Az amerikai és Ausztrál erdőtüzek képei jelentek meg a szemeim előtt.

- Sajnos a szél most felénk hozza a tüzet, egyenest rá a pincékre. – mondja aggódva Laci.

- Igen. Legalább a mieink jöttek volna erre az oldalra. Most nagyon jó lenne, ha itt lennének.

- Szólni kellene nekik.

- Sajnos a kocsiban hagyhattam a telefonom. - Ekkor látom, hogy apám is ideért, meg még valaki. Kezükbe nyomom a lapátokat.

- Én elmegyek kocsival és szólok az önkénteseknek, hogy jöjjenek ide. -kiállt felénk Laci. Csak intek, miközben rohanunk le a pince elé.

- Ricsi, a legfontosabb, hogy lent tartsuk a lángokat. - üvöltöm a füstben.

- Ha nem kapnak magosba a lángok lassabban terjed a tűz, és időt nyerünk, amíg ideér a tűzoltóautó.

A szomszédos pincék rendben tartott, apróra vágott gyepjén nem halad úgy a tűz. Próbálunk egyszerre több helyen lenni.

Egy ponton csak a szűk kétméternyi aszfaltút választja el az álló gabonát a tűztől. Még a szememmel is fogom a tüzet, csakhogy át ne kapjon. Sikeresnek mutatkozik az erőfeszítésünk. A lapátokkal alacsonyan tartott tűz nem fut tovább az álló gabonára.

Végre megérkeznek a mieink. A 2015-ben kapott Iveco CAS15-ös tűzoltóautó most valódi bevetésre kerül falunkban Kőhídgyarmaton is.

A pince mellett a már eltaposott, de a szél által még fel-fel szított tüzeket  könnyedén elfojtotta a fecskendőből előtörő vízsugár. A kökénybokrok között viszont egy nagy körbála lapult. A tűz élvezettel kezdett csámcsogni rajta. Komoly, folyamatos veszélyt jelentő tűzfészket generálva.

- Jani, erre! Ide gyertek! - kiáltottuk.

- A mindenit, a lángok egyre magasabbra csapnak! Gyorsan ide a fecskendővel! - sürgette Jani a csapatot.

- A tömlő a másik oldalra van kihúzva. - Mondom tanácstalanul.

- Át kell húzni a tömlőt. - szólt Józsi.

- Arra nincs idő! - Vetette vissza Jani.

- Kapcsoljátok le. Van még elég tömlőnk. Vegyetek elő újakat!

- Hangzott a határozott utasítás. Megnyugtató volt ez a határozottság. Biztos pont ebben a káoszban.

- Józsi, ti tekerjétek fel azokat ott.

- Robi, ti pedig húzzátok ide az új tömlőket.

- Lajos, indítsd a szivattyút! - Jöttek a vezényszavak.

A motor újra felbőgött. A tömlő végén, a napsugárban csillogó gyöngyfüzérként fröccsent ki a vízsugár. A tűz sisteregve tombolt az elfojtás ellen, de lassan megadta magát, s vissza húzódott a bálára. Innét újra és újra erőre kapva

nyaldosott bele a környező cserjékbe. Ádáz, szűnni nem akaró harc volt.
A tűz és a víz elem feszült egymásnak. Próbára téve egymás erejét.

- Ott távolabb is füstöl az út szélén. Mi megnézzük Ricsivel. - szóltam oda a többieknek. Válaszra se várva indultunk tovább.

Mindenkinek meg volt a maga gondja. Sorra csaptuk el a még füstölgő, időnként lángra kapó tűzfészkeket. A pincéknél lévő gazdák szintén jöttek, ki-ki erejéhez mérten próbálta megfékezni az elszabadult elemet. Volt aki kannában hozta
a vizet, s volt aki szintén lapáttal ügyködött. Vissza gondolva, jó érzés volt látni a közös akarat megnyilvánulását az együtt cselekvésben.

A fehér furgon nagy robajjal fordult be a két pince közé. Biztos nem először veszi be így a kanyart - gondoltam.

Dávid dohogva sietett felénk. A napszemüvegét idegesen igazgatta a feje tetején. Látszott, hogy fáradt.

- Mi történt? - Kérdezte zavartan.

- Még mi sem tudjuk. - Feleltem kurtán, miközben egy kisebb tűzfészket bontottam szét, nehogy újra fellángolhasson.

Ezen az oldalon pont a háza előtt állt meg a tűz.

- Mit csináljak? Hogyan segítsek? Hozzak vödröt?

- Van kutad igaz? Akkor inkább a slagot húzd, és itt a szélét öntözd, hogy erre már ne tudjon terjedni! - Szólt oda neki János.

Összekapta magát, és már húzta is a slagot. Pont időben! A szél irányt váltott, a tűz újra errefelé kezdett haladni.

Pityuék a permetező tartályából locsolták a tarlót. Nehezítve ezzel is a tűz  tovább terjedését. A nyomukban mentem, ahol még láttam izzó szalmát  próbáltam elütni.

- Peti a Hátad mögött újra ég! - ordították felém, és hevesen mutogattak mögém.

Megfordulok. A meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam.

Ahol pár másodperce mentem el és semmi jelét sem láttam, hogy lángra kaphatna, embermagasságú lángokban állt a szalma. Ketten is futottak segíteni.

- Mi történt? Hogy lehet ez? - kérdezte Gézabá.

- A lelocsolt szalma alatt át kúszott, és ahol már nem volt vizes, ott lángra kapott ismét. - állapítottam meg hitetlenkedve.

- Mondták ezt a képzésen, de amíg az ember nem találkozik ezzel a jelenséggel élőben, talán nem is tudja felfogni.

Métereket volt képes a vizes szalma alatt áthidalni anélkül, hogy észleltük volna.

- Úgy érzem magam, mint Don Quijote. Reménytelen szélmalomharc. - Panaszkodtam inkább csak magamnak.

A feloldozás egy nagy zöld traktor képében jelent meg, mely nehéz tárcsát húzva széles sávban maga alá temette az égő, izzó szalmát. A fiúk is ideértek az Iveco-val. Az út szélét amíg lelocsolták el is fogyott a 750 liternyi vizük.

- Megtankolhatunk a párkányi hivatásosoktól -mondta Robi.

- Legalább megkérdezzük tudunk e még segíteni? - Toldotta meg Jani.

- Gyerünk mindenki a kocsiba – szólt ki a volán mögül Lali.

Furcsa látvány volt a korom fekete föld. A szél mintha peregve táncot járna az üszkös tarlón, és itt-ott felkapna egy marék pernyét, hogy játszadozó gyerekként szanaszét szórja.

A lángok már eltűntek, csak helyenként füstölgött még néhány kitartó tűzfészek. Mire a hivatásosokhoz értünk, már ők is épp berakodtak. A szalmabálából nem sok maradt. Amit nem a tűz emésztett fel, azt a vízsugár szórta szanaszét.

- Mi a helyzet fiúk? Van még vizetek? - kérdezte a parancsnok.

- Kifogytunk! Megtankoltok?

- Persze! Hozzátok a csövet! - látszott nem először csinálják.

Hangjából kitűnt, hozzászokott az utasítások osztogatásához.

Edzett testalkata, izmos vállai, erős hangja alapjában véve is tiszteletet parancsoló volt. Ezt kihangsúlyozta a ruháján lévő rangjelzése is.

- A fenébe az ilyen helyzetekkel. Két kocsira hárman vagyunk! - morogta ingerülten.

- Nem szabadna, hogy ilyen helyzet fennállhasson. Nem tudtam, hogy most vezessek vagy oltsak? - vallotta be felháborodottan.

Látszott, hogy az élet ezen területén se megy minden tökéletesen.

- Jó, hogy itt voltatok! Látszik, hogy jó csapat vagytok.

Jól esett a dicséret. Valódi visszaigazolás volt egy szakmabelitől, hogy az önkéntes tűzoltókra igen is szükség van. Remélhető, hogy a mostanáig szkeptikus polgártársaink, akik úgy gondolták, teljesen felesleges idő és pénz fecsérlés az önkéntes tűzoltóság, most már belátják létének megalapozottságát.

- Kell mellétek közülünk valaki? - Kérdezte Robi.

- Azt hiszem nem. - mondta, miközben lekapcsolták a tömlőt.

- Ti menjetek végig a Katonaúton! Nézzétek meg nincs e még lappangó tűzfészek! Mi pedig a tarlóról nézzük végig a terepet a nagy autóval.

Ezzel el is búcsúztunk.

Jó volt látni, ahogy előkerültek a nehéz gépek. Minden környékbeli gazda jött és segített, ki tárcsával, ki ekével.

A baj, a szükség, valahogy mindig összehozza az embereket.