Nem moccanok.
Az álom határán fekszem mozdulatlan. Olyan selymesen, bársonyos állapotban. Mintha nem is én lennék. A testem nem érzem. Szét vagyok folyva az egész térben.
Majd mintha egy pontba sűrűsödnék a fejemben.
Egy fényes pontba. Ebből milliónyi kis szikra szalad ezernyi fényes úton.
Érzékelni kezdem a beleim, a májam, a tüdőm. Dobban a szívem, mintha most indulna újra. Érzem a kezeim, lábaim, bőröm.
Megrándul az arcom. Megsimogatja a hűvös levegő.
Szempillám megremeg. Kinyithatnám a szemem, de minek?
Az orromban érzem a nedves föld nehéz, kissé kesernyés szagát.
A szellő erőteljes táncot jár. Tán bizonyítani szeretné, hogy akár szél is lehetne. Keveri-kavarja a levegőt, fel-fel kapva szórja szét a pernyét, a tűzkörül alvókra.
Ilyenkor a zsarátnok fel izzik, s sziszegve, ropogva nyögi az átváltozás igáját.
A szemem bár behunyva, látom az izzó vörös fény villogását.
Hátamra fordulok. A mozdulat durvának tűnt ernyedten pihenő izmaimnak.
Újra ellazulok. Ólomsúlyként nehezedik rám a pihekönnyű hálózsák.
A testem, apró porszemcséké válva hullik a semmibe. Csak a fejem marad meg, melyet lágyan simogat a hűs szellő.
Kinyitom szemem. A kristálytiszta égen sziporkáznak a csillagok. A testem aranyporként szállt fel az égre, hogy összesöpöretlenül várakozzon az örökkévalóságban.
Becsukom szemem. A csillagok hívnak, húznak felfelé. A mellettem fekvő társam szuszogásába kapaszkodom. Hangos reccsenéssel kettéhasad egy izzó fadarab.
Megnyugszom, itt vagyok.
Lágy éneket dúdol a szél. Hallgatom az ősi dalt. Táncolni kezdek. Az örvény felkap.
Mint szétszórt csillagok száguldok a sötét semmiben.
Érzem minden rendben, mégis mint megriadt kisgyerek kiálltok: Őrző hol vagy?
Itt nincsenek szavak, gondolatok, az érzés van csupán. Érzem a mosolyát. Érzem, hogy itt van, miközben nem is értem mit jelent az itt. Mindenhol vagyok, és sehol sem, s Ő velem van.
Az égen is felizzik a szertűz zsarátnoka. Ott állunk a kerek izzó tükör előtt.
- Lépj be!
Félnem kellene tudom. Kezem, mint aranyló por, melyet láthatatlan erő tart egyben. Megérintem. Érzem átnyúlhatok. Lassan egyé válok az izzó tükörrel.
Átmegyek.
Hűvös szellőt érzek. Orromban nedves föld nehéz, kissé kesernyés szagát érzem. Ez olyan mint otthon.
– – – – – – –
Kinyitom szemem, a sötétben is látom a susogó, táncot járó faleveleket. A levelek között kukucskáló huncut csillagokat.
Érzem a mosolyt.
Itthon vagyok Otthon.
