Az utóbbi időben
jutott a csapadékból elég rendesen.
Minden átázott. A vályogos, agyagos talaj csúszós, mint a jég. Közben ragaszkodóan tapad a bakancsomhoz. Ezzel is tovább nehezítve a járást.
Az embernek semmi kedve kimenni. De a feladatokat el kell végezni, ha tetszik, ha nem.
Végre bejövök. A szobában csendesen dorombol a kályha. Jó itt bent.
Rá jövünk, hogy valami az autóban maradt.
Az pedig lent van. Kb. egy kilcsi és 80 méter szintkülönbség.
Épp besötétedett. Az év ebben a szakaszában már hamar sötét van.
Valakinek be kell vállalnia az utat. Nem kérdés, én leszek az a valaki.
Mély lélegzet, bakancs vissza, csak egy kis kabát a mellényre.
Megenyhült. Pár napja még -6 fok volt. Most meg kis híján +10 fok van.
Lámpát nem is viszek, minek. Jobb, ha hagyom, hogy megszokja a szemem a sötétséget. A lámpa amúgy is mindig akkor romlik el, amikor a legjobban kellene.
Régen a pásztoroknak sem volt fejlámpájuk, mégis elboldogultak akár az erdőn is éjnek évadján.
Fogom a botom, anélkül nem igazán indulok el gyalog sehova.
Az út nyálkás, sikamlós.
A fagyok lehozták a leveleket. Ez még fokozza az út csúszósságát.
A botomra támaszkodom, jó segítség.
A szemem gyorsan megszokja a homályt. Keresem a füves részeket.
Ott kényelmesebb és könnyebb a haladás.
Hiába mentem le. Az autóban nincs a keresett dolog.
A botra támaszkodva szemlélem a tájat. A települések fényei hunyorognak a csillagos éjszakában. Budapest fényszennyezése akkor, hogy még azt is látni a Pilis hegyei felett.
Csend van. Semmilyen gép sem zúg. Senkinek sincs kedve kijönni a pincékhez. A jó meleg szobácskákba húzódnak vissza az emberek. Mint megrögzött kukkolók bámulnak a dobozokban, tán sohasem volt életeket.
Fel villan bennem ködös foszlányokon keresztül egy régi kép.
A pincék sora nyújtózik a sötétben. Apró ablakaikon halványan dereng a lámpafény. Tesznek vesznek a gazdák. Egyengetik a szőlő útját, hogy ízletes jó borrá forrjon ki. Itt ott nótaszó hallatszik. Későre jár már, s kiürült eddigre jó pár pohár. Majd lassan minden mécses elalszik. A csönd pedig a hegyre teríti sötét takaróját.
A csend maradt. Itt van velem a sötétségben.
Visszaindulok.
Ha az ember megszokja, már gond nélkül halad a sötétségben.
A csillagok hunyorgó fénye elég, hogy jó tempóban haladjak.
Lenge szellő meg megrázza a fák ágait, lesöpörve a még makacs leveleket.
Déli áramlás van.
Meleget hoz.
A lehulló falevelek mint játékos pillangók szállnak a kavargó szélben.
Az ősz tündér játszik. Érzem kísér, meg meg simogat, örömet lopva szívembe. Megállok.
Nem messze járnak át az őzek a vetésre legelni.
Megvárom őket.
A szellő engem segít.
Hallom óvatos lépéseik neszét. Sejtenek valamit, bár nem érzik. Ösztönük óvatosságra inti őket.
Elmélázok. A pislákoló csillagok rajzait lesem.
Önkéntelen a mozdulat, melyet hangos horkantás követ. Már hallom is,
amint a sűrűbe húzódnak.
Érdekes, ahogy kevesebbet lát az ember, úgy kezd finomabban hallani.
Tovább várok.
A bak jön.
Óvatosan kerülget, kémlel.
Behunyom a szemem.
Hallom sorra suhannak át az úton, be a lenti ligetbe.
Míg nem kapnak jelt, ki egy se merészkedik. A horkantás óta szinte hangtalanul lépnek.
Feljebb jövök.
Lassan óvatosan lépek.
A füvön megállok és egy fának dőlve kémlelem tovább az ezernyi fényes pontot.
Teljes a csend, ide már nem ér fel az országút zaja.
Béke van, élvezem.
Minden átázott. A vályogos, agyagos talaj csúszós, mint a jég. Közben ragaszkodóan tapad a bakancsomhoz. Ezzel is tovább nehezítve a járást.
Az embernek semmi kedve kimenni. De a feladatokat el kell végezni, ha tetszik, ha nem.
Végre bejövök. A szobában csendesen dorombol a kályha. Jó itt bent.
Rá jövünk, hogy valami az autóban maradt.
Az pedig lent van. Kb. egy kilcsi és 80 méter szintkülönbség.
Épp besötétedett. Az év ebben a szakaszában már hamar sötét van.
Valakinek be kell vállalnia az utat. Nem kérdés, én leszek az a valaki.
Mély lélegzet, bakancs vissza, csak egy kis kabát a mellényre.
Megenyhült. Pár napja még -6 fok volt. Most meg kis híján +10 fok van.
Lámpát nem is viszek, minek. Jobb, ha hagyom, hogy megszokja a szemem a sötétséget. A lámpa amúgy is mindig akkor romlik el, amikor a legjobban kellene.
Régen a pásztoroknak sem volt fejlámpájuk, mégis elboldogultak akár az erdőn is éjnek évadján.
Fogom a botom, anélkül nem igazán indulok el gyalog sehova.
Az út nyálkás, sikamlós.
A fagyok lehozták a leveleket. Ez még fokozza az út csúszósságát.
A botomra támaszkodom, jó segítség.
A szemem gyorsan megszokja a homályt. Keresem a füves részeket.
Ott kényelmesebb és könnyebb a haladás.
Hiába mentem le. Az autóban nincs a keresett dolog.
A botra támaszkodva szemlélem a tájat. A települések fényei hunyorognak a csillagos éjszakában. Budapest fényszennyezése akkor, hogy még azt is látni a Pilis hegyei felett.
Csend van. Semmilyen gép sem zúg. Senkinek sincs kedve kijönni a pincékhez. A jó meleg szobácskákba húzódnak vissza az emberek. Mint megrögzött kukkolók bámulnak a dobozokban, tán sohasem volt életeket.
Fel villan bennem ködös foszlányokon keresztül egy régi kép.
A pincék sora nyújtózik a sötétben. Apró ablakaikon halványan dereng a lámpafény. Tesznek vesznek a gazdák. Egyengetik a szőlő útját, hogy ízletes jó borrá forrjon ki. Itt ott nótaszó hallatszik. Későre jár már, s kiürült eddigre jó pár pohár. Majd lassan minden mécses elalszik. A csönd pedig a hegyre teríti sötét takaróját.
A csend maradt. Itt van velem a sötétségben.
Visszaindulok.
Ha az ember megszokja, már gond nélkül halad a sötétségben.
A csillagok hunyorgó fénye elég, hogy jó tempóban haladjak.
Lenge szellő meg megrázza a fák ágait, lesöpörve a még makacs leveleket.
Déli áramlás van.
Meleget hoz.
A lehulló falevelek mint játékos pillangók szállnak a kavargó szélben.
Az ősz tündér játszik. Érzem kísér, meg meg simogat, örömet lopva szívembe. Megállok.
Nem messze járnak át az őzek a vetésre legelni.
Megvárom őket.
A szellő engem segít.
Hallom óvatos lépéseik neszét. Sejtenek valamit, bár nem érzik. Ösztönük óvatosságra inti őket.
Elmélázok. A pislákoló csillagok rajzait lesem.
Önkéntelen a mozdulat, melyet hangos horkantás követ. Már hallom is,
amint a sűrűbe húzódnak.
Érdekes, ahogy kevesebbet lát az ember, úgy kezd finomabban hallani.
Tovább várok.
A bak jön.
Óvatosan kerülget, kémlel.
Behunyom a szemem.
Hallom sorra suhannak át az úton, be a lenti ligetbe.
Míg nem kapnak jelt, ki egy se merészkedik. A horkantás óta szinte hangtalanul lépnek.
Feljebb jövök.
Lassan óvatosan lépek.
A füvön megállok és egy fának dőlve kémlelem tovább az ezernyi fényes pontot.
Teljes a csend, ide már nem ér fel az országút zaja.
Béke van, élvezem.
