Hazafelé ...

     Esett az éjjel. Jócskán jött az égi áldásból. Az ősz is nedvesen indított, majd a tél erre ráerősített. Az utolsó két hónapban nem is emlékszem, hogy lett volna egymásután úgy három nap, amikor nem esett semmilyen csapadék.
     A víz az életet jelenti, csak valahogy nagyon billeg a rendszer. Van, hogy nagyon hiányzik, van amikor pedig túl sok van belőle.
Az ember pedig csak zsémbeskedik, morog. Jól odamondogatja a szomszédnak, meg akinek csak lehet. Vagy dohog magában, mintha másra már nem jutna erő.
    Az EMBER magára maradt, s csak ember(ke) lett.
Elhitte, hogy tőle csak ennyire futja. Az emberiség egy része, mint a nyugati társadalmak zöme, talán még soha sem eszmélt rá önnön hatalmasságára, így fel sem róható neki ez a magatartás. De azon nemzetek esetében, kiknek tudása íratlan időkbe nyúlik vissza, már nem nézhetünk félre, és pironkodva, szemlesütve nem legyinthetünk a felelősség nem vállalása felett!
   Tétlen vagy Nemzetem, pedig minden zsigeredben ott a tudás, s őseid hagyatékával használnod kell! Emlékszel, hogyan kell megfognod a vizet, s kiegyenlíteni és egyensúlyba hozni azt mi kibillent!
Térj meg őseid hagyatékához, hogy újra használhasd azt a tudást, mely szerint, ha annyi hitetek lenne, mint ez a mustármag, és azt mondanátok a hegynek, hegy gyere ide, akkor a hegy idejönne. Ne feledd és vedd komolyan, a Jóisten saját képmására teremtett téged!
     Esett, így sár van. Komoly, rendes nagy dagonya. Ragadós, nehéz, mondhatnánk marasztaló, de hideg, nyúlós máz.
Mint minden, ez is tanít bennünket. A föld és a víz elem keveredése ez a massza, mely lassan, de feltartóztathatatlanul mászik át mindenen mi az útjába áll.
Ez is a ritmusra tanít. Önfegyelemre. 

     A holló is csak lassú szárnycsapásokkal siklik, pedig de szeretem nézni, ahogy a hihetetlen légi bukfencekkel, bravúros csavarintásokkal igyekszik násztáncával lenyűgözni élete társát, minden évben, újra és újra.
Most ő is csak lassan siklik, tán csak nyújtózik egyet. Vagy üzen, hisz ő égi hírnök. Üzen: emelkedj föl! És igaza van, csak úgy kerülhetjük ki ezt a lassú, ragacsos masszát, ha fölülemelkedünk rajta.
     Már az erdőben járok, mikor megnyugtatón rajzolódik ki házikónk körvonala. Bátor őrünk nyugodtan fekszik a nedves földön. Jegesmedvére emlékeztető bundájában fittyet hány a nyirkos, nyúlós időre. Örömét leplezné,
de hatalmas lompos fehér farka elárulja: örül, hogy a gazdit látja.

    Nini, mi suhan a fák között? Egy kedves szomszéd. Öröm fut át lelkemen mindig, ha e kedves kis tüneményt látom. Oly mesés e kicsi mókus, s mégis mily nagy tanító ő is. Szorgos kis teremtmény, ki gondosan készülődik. Nem azért mert félne! Hisz ő még tudja a Jóisten mindenkiről gondoskodik, de mindenkinek hozzá kell tenni a magáét. Készülődik, gyűjtöget, nem sokat, épp eleget. Meleg, puha fészket bélel.
Tudja, hogy ha jő a zord fagyos világ, legjobb meghúznia magát. Ügyet sem vetve az elemek tombolásának, nyugodtan alussza téli álmát. Pihen.
Olyan, mintha nem is e világon lenne.
Üzenetet hozott, közel már az új év! Itt a kikelet! Már csak pár nap és a fény túlerőbe kerül a sötétségen, az esztendő soros változásában.
Lelkünk már nagyon várja, hogy a világ világossága győzedelmeskedjék.