Tavasz

Már ereje van a napnak. Jólesően melegíti a hátam a fekete mellényemben.
Bár a szellő még igencsak nyers.
Egy-egy hevesebb fuvallat bizony még kellemetlen hidegrázással emlékeztet, hogy a nap még csak alig-alig lépett az éves útján a kos tartományába.
Az erdő felé tekintek, hol a hunyorgó napot, mintha a még kopár tölgyfák szikár ujjai tartanák az égen.
Egyre hangosabb az erdő. Folyamatosan térnek már vissza kóbor lakói.
A nem rég érkezett barázdabillegető is fészeknek való helyet keres.
Megtelnek a fészkek, s a természet nagy szimfonikus zenekarában mindenki a helyére kerül.
A trillázások közé keveredett őzbak horkantása, mint az üstdob zeng messze, egészen a völgy aljáig.
Bogyó, a fiatal kecskebak fel is kapja a fejét, szimatol , s mivel veszélyt nem érez, tovább falatozik a tavaszi zsenge fűből.
Az anyák hihetetlen mohósággal habzsolják a friss zöldet.
Ebből lesz ám az erős, tápláló tejecske a gidácskáknak!
Kell is!
A kicsik még fel-alá rohangálnak a legelésző nyáj körül. Pajkosan fogócskáznak, ugrándoznak, élvezik a karám bezártsága után a kinyílt tér szabadságát.
Figyelem, ahogy az anyák gondosan megválogatnak minden egyes leharapott fűszálat.
Vajon ki tanította meg őket a növények ismeretére?
-Ülök itt a fűben, s kavarognak bennem a gondolatok: Mi lett velünk? Hol van a velünk született tudás? Mikor és kik ölték ki belőlünk?
- Ülök itt a fűben, s ezernyi növény vesz körül. Javarészt ehetők.
A mosolygós tyúkhúr, mellett a bólogató pásztortáska, a csilingelő árvacsalán
mind- mind boldogan, elégedetten nyújtózkodnak és hirdetik a világmindenség Egyszerű tökéletességét.
- Ülök itt a fűben, és arra gondolok újra kell kezdeni! Megtanulni mi mire jó, minek mi a feladata. Újra értelmet adni a létezésének.
De hogyan fogjak neki?
Empirikusan?
Ahogy a történelem könyvek tanítják?
S a hibákat a létkerék újabb és újabb fordulataival csiszolni?
Hmm, túlontúl sziszifuszi munka lenne, s tán fajunk túlélése is megkérdőjeleződhetne!
Nem, nem ez az út!
Sohase jártunk, járhattuk ezt az utat. Mit semmi sem bizonyít jobban, mint itt létünk.
Csendben kell maradni. Még a gondolatainknak is csendben kell maradniuk! Sőt, leginkább azoknak!
Ebben az igazi csendben, mint vékony aranyfonálon aztán megérint minket az Isten.
Beleremegünk, s e rezgés megannyi szólamban tudatja velünk a felfoghatót.
Majd értjük, mely a hívó, s mely az intő szó.
Minek a feladata az építés, s minek az elbontás.
A felismeréstől ujjongó lelkünk örömébe egy kicsit tán beleremeg a Jóisten is.
– Nem értem miért mozdul meg karom, miért emeli számhoz a vadrózsa friss hajtását,
csak érzem, a táj megremegett...