A tűznél

Lágy csend honolt a tájon. A köd, mint egy nagy dunna borult a tanyára. Eltakart mindent, a csupasz fákat, a kopár bokrokat, a legelőt, a tanyát,
az aklot az állatokkal.
Elnyelte a hangokat és a fényeket, de még a vak sötét éjszakát is.

Csak a süket csönd volt jelen. Tán ezért is, szinte hallani lehetett,
ahogy hömpölygött, mint egy megállíthatatlan nagy folyam, át az erdő sűrűjén.
Úgy tűnt, mintha nem is itthon lennék, hanem valahol másutt, egy másik világon. Szokatlan, ismeretlen helyen.
Mindenki elment. Egyedül őriztem a tüzet. A lángok már ellobbantak,
de a zsarátnok még vörösen izzott. Sziporkázó fényein a csillag poros nyári éjszakák elhaló képének emléke derengett. Olyan volt, mint egy izzó tükör.
Egy luk, egy kerek rés, egy kapu, melyen elszökhetnék eme ijesztő másvilágból.

Halkan szólt. Nem is hallhatóan. Csak érezni lehetett. Hívott, lépj át a kapun!

A tűznél ültem. A parázson apró láng nyelvek lejtettek vidám táncot.
Ujjongva örültek röpke létüknek, mit a lenge szellő szított.
A korom sötétben minden olyan lágy volt. Úgy véltem látok, pedig csak éreztem a körülöttem lévő világot. Mintha minden halvány fény szálakból lett volna szőve. Derengtek a fák, a bokrok, a legelő, a tanya és az akol az állatokkal.
A derengő tájat néztem, hol az áramlásban minden egybefolyt.
Tudtam nem vagyok egyedül. Éreztem itt ül mellettem. A ruhája fehér volt, mint a hosszú fehér haja. Nem hófehér! Inkább olyan, mint a barlang mélyén derengő, eltévedt, egykor fényes napsugár.
Arcának finom vonásait tán az időtlenség simította el. Szemében a lágy szeretet fénye ragyogott, mint távoli csillag. Felfoghatatlan mélységű ragyogás volt.
Úgy véltem mosolygott, ahogy a tüzet nézte. Arra gondoltam, mint újonnan érkezettnek köszönnöm kellene. Érkeztem, még ha nem is mentem sehova.
Mit is mondjak, hogyan szólítsam …?
Belül tudtam, teljesen felesleges ezen gondolkodni. Inkább „csak” érezni kell.
Érezd a köszönést!
Egy lágy, finom hullám futott át rajtunk, s szinte felvillantunk.
Tudtam köszöntünk.
-------------------------------------------

(részlet)

Napszentültekor

Alkonyodik, pörög az esti rutin, etetés, itatás, fejés….
A fiam is körülöttem bóklászik.
Lesi az őszapót, mely a kazal végébe rakta függő fészkét. Csodálatos építmény, igazi mestermunka e fűszálakból, mohából szőtt, pihével bélelt fészek. Öröm lehet benne fiókának lenni.

Később a kutyát tanítja.
– Ül! - hangzik a vezényszó a fiúcskából.
A hatalmas kuvasz, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne,
farkát csóválva engedelmeskedik.
Érdekes látvány.
A kutya ülve majdnem olyan magas, mint a 8 éves fiam. Súlyban pedig legalább három szorosa. Erejéről tán beszélni sem kell, mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedik.
Természeti minta ez is, mely pontosan jellemzi világunkat is….

Tavasz

Már ereje van a napnak. Jólesően melegíti a hátam a fekete mellényemben.
Bár a szellő még igencsak nyers.
Egy-egy hevesebb fuvallat bizony még kellemetlen hidegrázással emlékeztet, hogy a nap még csak alig-alig lépett az éves útján a kos tartományába.
Az erdő felé tekintek, hol a hunyorgó napot, mintha a még kopár tölgyfák szikár ujjai tartanák az égen.
Egyre hangosabb az erdő. Folyamatosan térnek már vissza kóbor lakói.
A nem rég érkezett barázdabillegető is fészeknek való helyet keres.
Megtelnek a fészkek, s a természet nagy szimfonikus zenekarában mindenki a helyére kerül.
A trillázások közé keveredett őzbak horkantása, mint az üstdob zeng messze, egészen a völgy aljáig.
Bogyó, a fiatal kecskebak fel is kapja a fejét, szimatol , s mivel veszélyt nem érez, tovább falatozik a tavaszi zsenge fűből.
Az anyák hihetetlen mohósággal habzsolják a friss zöldet.
Ebből lesz ám az erős, tápláló tejecske a gidácskáknak!
Kell is!
A kicsik még fel-alá rohangálnak a legelésző nyáj körül. Pajkosan fogócskáznak, ugrándoznak, élvezik a karám bezártsága után a kinyílt tér szabadságát.
Figyelem, ahogy az anyák gondosan megválogatnak minden egyes leharapott fűszálat.
Vajon ki tanította meg őket a növények ismeretére?
-Ülök itt a fűben, s kavarognak bennem a gondolatok: Mi lett velünk? Hol van a velünk született tudás? Mikor és kik ölték ki belőlünk?
- Ülök itt a fűben, s ezernyi növény vesz körül. Javarészt ehetők.
A mosolygós tyúkhúr, mellett a bólogató pásztortáska, a csilingelő árvacsalán
mind- mind boldogan, elégedetten nyújtózkodnak és hirdetik a világmindenség Egyszerű tökéletességét.
- Ülök itt a fűben, és arra gondolok újra kell kezdeni! Megtanulni mi mire jó, minek mi a feladata. Újra értelmet adni a létezésének.
De hogyan fogjak neki?
Empirikusan?
Ahogy a történelem könyvek tanítják?
S a hibákat a létkerék újabb és újabb fordulataival csiszolni?
Hmm, túlontúl sziszifuszi munka lenne, s tán fajunk túlélése is megkérdőjeleződhetne!
Nem, nem ez az út!
Sohase jártunk, járhattuk ezt az utat. Mit semmi sem bizonyít jobban, mint itt létünk.
Csendben kell maradni. Még a gondolatainknak is csendben kell maradniuk! Sőt, leginkább azoknak!
Ebben az igazi csendben, mint vékony aranyfonálon aztán megérint minket az Isten.
Beleremegünk, s e rezgés megannyi szólamban tudatja velünk a felfoghatót.
Majd értjük, mely a hívó, s mely az intő szó.
Minek a feladata az építés, s minek az elbontás.
A felismeréstől ujjongó lelkünk örömébe egy kicsit tán beleremeg a Jóisten is.
– Nem értem miért mozdul meg karom, miért emeli számhoz a vadrózsa friss hajtását,
csak érzem, a táj megremegett...