Lágy csend honolt
a tájon. A köd, mint egy nagy dunna borult a tanyára. Eltakart
mindent, a csupasz fákat, a kopár bokrokat, a legelőt, a tanyát,
az aklot az állatokkal.
Elnyelte a hangokat és a fényeket, de még a vak sötét éjszakát is.
az aklot az állatokkal.
Elnyelte a hangokat és a fényeket, de még a vak sötét éjszakát is.
Csak a süket csönd
volt jelen. Tán ezért is, szinte hallani lehetett,
ahogy hömpölygött, mint egy megállíthatatlan nagy folyam, át az erdő sűrűjén.
Úgy tűnt, mintha nem is itthon lennék, hanem valahol másutt, egy másik világon. Szokatlan, ismeretlen helyen.
Mindenki elment. Egyedül őriztem a tüzet. A lángok már ellobbantak,
de a zsarátnok még vörösen izzott. Sziporkázó fényein a csillag poros nyári éjszakák elhaló képének emléke derengett. Olyan volt, mint egy izzó tükör.
Egy luk, egy kerek rés, egy kapu, melyen elszökhetnék eme ijesztő másvilágból.
ahogy hömpölygött, mint egy megállíthatatlan nagy folyam, át az erdő sűrűjén.
Úgy tűnt, mintha nem is itthon lennék, hanem valahol másutt, egy másik világon. Szokatlan, ismeretlen helyen.
Mindenki elment. Egyedül őriztem a tüzet. A lángok már ellobbantak,
de a zsarátnok még vörösen izzott. Sziporkázó fényein a csillag poros nyári éjszakák elhaló képének emléke derengett. Olyan volt, mint egy izzó tükör.
Egy luk, egy kerek rés, egy kapu, melyen elszökhetnék eme ijesztő másvilágból.
Halkan szólt. Nem
is hallhatóan. Csak érezni lehetett. Hívott, lépj át a kapun!
A tűznél ültem.
A parázson apró láng nyelvek lejtettek vidám táncot.
Ujjongva örültek röpke létüknek, mit a lenge szellő szított.
A korom sötétben minden olyan lágy volt. Úgy véltem látok, pedig csak éreztem a körülöttem lévő világot. Mintha minden halvány fény szálakból lett volna szőve. Derengtek a fák, a bokrok, a legelő, a tanya és az akol az állatokkal.
A derengő tájat néztem, hol az áramlásban minden egybefolyt.
Tudtam nem vagyok egyedül. Éreztem itt ül mellettem. A ruhája fehér volt, mint a hosszú fehér haja. Nem hófehér! Inkább olyan, mint a barlang mélyén derengő, eltévedt, egykor fényes napsugár.
Arcának finom vonásait tán az időtlenség simította el. Szemében a lágy szeretet fénye ragyogott, mint távoli csillag. Felfoghatatlan mélységű ragyogás volt.
Úgy véltem mosolygott, ahogy a tüzet nézte. Arra gondoltam, mint újonnan érkezettnek köszönnöm kellene. Érkeztem, még ha nem is mentem sehova.
Mit is mondjak, hogyan szólítsam …?
Belül tudtam, teljesen felesleges ezen gondolkodni. Inkább „csak” érezni kell.
Érezd a köszönést!
Egy lágy, finom hullám futott át rajtunk, s szinte felvillantunk.
Tudtam köszöntünk.
-------------------------------------------
(részlet)
Ujjongva örültek röpke létüknek, mit a lenge szellő szított.
A korom sötétben minden olyan lágy volt. Úgy véltem látok, pedig csak éreztem a körülöttem lévő világot. Mintha minden halvány fény szálakból lett volna szőve. Derengtek a fák, a bokrok, a legelő, a tanya és az akol az állatokkal.
A derengő tájat néztem, hol az áramlásban minden egybefolyt.
Tudtam nem vagyok egyedül. Éreztem itt ül mellettem. A ruhája fehér volt, mint a hosszú fehér haja. Nem hófehér! Inkább olyan, mint a barlang mélyén derengő, eltévedt, egykor fényes napsugár.
Arcának finom vonásait tán az időtlenség simította el. Szemében a lágy szeretet fénye ragyogott, mint távoli csillag. Felfoghatatlan mélységű ragyogás volt.
Úgy véltem mosolygott, ahogy a tüzet nézte. Arra gondoltam, mint újonnan érkezettnek köszönnöm kellene. Érkeztem, még ha nem is mentem sehova.
Mit is mondjak, hogyan szólítsam …?
Belül tudtam, teljesen felesleges ezen gondolkodni. Inkább „csak” érezni kell.
Érezd a köszönést!
Egy lágy, finom hullám futott át rajtunk, s szinte felvillantunk.
Tudtam köszöntünk.
-------------------------------------------
(részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése