A tűznél

Lágy csend honolt a tájon. A köd, mint egy nagy dunna borult a tanyára. Eltakart mindent, a csupasz fákat, a kopár bokrokat, a legelőt, a tanyát,
az aklot az állatokkal.
Elnyelte a hangokat és a fényeket, de még a vak sötét éjszakát is.

Csak a süket csönd volt jelen. Tán ezért is, szinte hallani lehetett,
ahogy hömpölygött, mint egy megállíthatatlan nagy folyam, át az erdő sűrűjén.
Úgy tűnt, mintha nem is itthon lennék, hanem valahol másutt, egy másik világon. Szokatlan, ismeretlen helyen.
Mindenki elment. Egyedül őriztem a tüzet. A lángok már ellobbantak,
de a zsarátnok még vörösen izzott. Sziporkázó fényein a csillag poros nyári éjszakák elhaló képének emléke derengett. Olyan volt, mint egy izzó tükör.
Egy luk, egy kerek rés, egy kapu, melyen elszökhetnék eme ijesztő másvilágból.

Halkan szólt. Nem is hallhatóan. Csak érezni lehetett. Hívott, lépj át a kapun!

A tűznél ültem. A parázson apró láng nyelvek lejtettek vidám táncot.
Ujjongva örültek röpke létüknek, mit a lenge szellő szított.
A korom sötétben minden olyan lágy volt. Úgy véltem látok, pedig csak éreztem a körülöttem lévő világot. Mintha minden halvány fény szálakból lett volna szőve. Derengtek a fák, a bokrok, a legelő, a tanya és az akol az állatokkal.
A derengő tájat néztem, hol az áramlásban minden egybefolyt.
Tudtam nem vagyok egyedül. Éreztem itt ül mellettem. A ruhája fehér volt, mint a hosszú fehér haja. Nem hófehér! Inkább olyan, mint a barlang mélyén derengő, eltévedt, egykor fényes napsugár.
Arcának finom vonásait tán az időtlenség simította el. Szemében a lágy szeretet fénye ragyogott, mint távoli csillag. Felfoghatatlan mélységű ragyogás volt.
Úgy véltem mosolygott, ahogy a tüzet nézte. Arra gondoltam, mint újonnan érkezettnek köszönnöm kellene. Érkeztem, még ha nem is mentem sehova.
Mit is mondjak, hogyan szólítsam …?
Belül tudtam, teljesen felesleges ezen gondolkodni. Inkább „csak” érezni kell.
Érezd a köszönést!
Egy lágy, finom hullám futott át rajtunk, s szinte felvillantunk.
Tudtam köszöntünk.
-------------------------------------------

(részlet)

Napszentültekor

Alkonyodik, pörög az esti rutin, etetés, itatás, fejés….
A fiam is körülöttem bóklászik.
Lesi az őszapót, mely a kazal végébe rakta függő fészkét. Csodálatos építmény, igazi mestermunka e fűszálakból, mohából szőtt, pihével bélelt fészek. Öröm lehet benne fiókának lenni.

Később a kutyát tanítja.
– Ül! - hangzik a vezényszó a fiúcskából.
A hatalmas kuvasz, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne,
farkát csóválva engedelmeskedik.
Érdekes látvány.
A kutya ülve majdnem olyan magas, mint a 8 éves fiam. Súlyban pedig legalább három szorosa. Erejéről tán beszélni sem kell, mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedik.
Természeti minta ez is, mely pontosan jellemzi világunkat is….

Tavasz

Már ereje van a napnak. Jólesően melegíti a hátam a fekete mellényemben.
Bár a szellő még igencsak nyers.
Egy-egy hevesebb fuvallat bizony még kellemetlen hidegrázással emlékeztet, hogy a nap még csak alig-alig lépett az éves útján a kos tartományába.
Az erdő felé tekintek, hol a hunyorgó napot, mintha a még kopár tölgyfák szikár ujjai tartanák az égen.
Egyre hangosabb az erdő. Folyamatosan térnek már vissza kóbor lakói.
A nem rég érkezett barázdabillegető is fészeknek való helyet keres.
Megtelnek a fészkek, s a természet nagy szimfonikus zenekarában mindenki a helyére kerül.
A trillázások közé keveredett őzbak horkantása, mint az üstdob zeng messze, egészen a völgy aljáig.
Bogyó, a fiatal kecskebak fel is kapja a fejét, szimatol , s mivel veszélyt nem érez, tovább falatozik a tavaszi zsenge fűből.
Az anyák hihetetlen mohósággal habzsolják a friss zöldet.
Ebből lesz ám az erős, tápláló tejecske a gidácskáknak!
Kell is!
A kicsik még fel-alá rohangálnak a legelésző nyáj körül. Pajkosan fogócskáznak, ugrándoznak, élvezik a karám bezártsága után a kinyílt tér szabadságát.
Figyelem, ahogy az anyák gondosan megválogatnak minden egyes leharapott fűszálat.
Vajon ki tanította meg őket a növények ismeretére?
-Ülök itt a fűben, s kavarognak bennem a gondolatok: Mi lett velünk? Hol van a velünk született tudás? Mikor és kik ölték ki belőlünk?
- Ülök itt a fűben, s ezernyi növény vesz körül. Javarészt ehetők.
A mosolygós tyúkhúr, mellett a bólogató pásztortáska, a csilingelő árvacsalán
mind- mind boldogan, elégedetten nyújtózkodnak és hirdetik a világmindenség Egyszerű tökéletességét.
- Ülök itt a fűben, és arra gondolok újra kell kezdeni! Megtanulni mi mire jó, minek mi a feladata. Újra értelmet adni a létezésének.
De hogyan fogjak neki?
Empirikusan?
Ahogy a történelem könyvek tanítják?
S a hibákat a létkerék újabb és újabb fordulataival csiszolni?
Hmm, túlontúl sziszifuszi munka lenne, s tán fajunk túlélése is megkérdőjeleződhetne!
Nem, nem ez az út!
Sohase jártunk, járhattuk ezt az utat. Mit semmi sem bizonyít jobban, mint itt létünk.
Csendben kell maradni. Még a gondolatainknak is csendben kell maradniuk! Sőt, leginkább azoknak!
Ebben az igazi csendben, mint vékony aranyfonálon aztán megérint minket az Isten.
Beleremegünk, s e rezgés megannyi szólamban tudatja velünk a felfoghatót.
Majd értjük, mely a hívó, s mely az intő szó.
Minek a feladata az építés, s minek az elbontás.
A felismeréstől ujjongó lelkünk örömébe egy kicsit tán beleremeg a Jóisten is.
– Nem értem miért mozdul meg karom, miért emeli számhoz a vadrózsa friss hajtását,
csak érzem, a táj megremegett...

Hazafelé ...

     Esett az éjjel. Jócskán jött az égi áldásból. Az ősz is nedvesen indított, majd a tél erre ráerősített. Az utolsó két hónapban nem is emlékszem, hogy lett volna egymásután úgy három nap, amikor nem esett semmilyen csapadék.
     A víz az életet jelenti, csak valahogy nagyon billeg a rendszer. Van, hogy nagyon hiányzik, van amikor pedig túl sok van belőle.
Az ember pedig csak zsémbeskedik, morog. Jól odamondogatja a szomszédnak, meg akinek csak lehet. Vagy dohog magában, mintha másra már nem jutna erő.
    Az EMBER magára maradt, s csak ember(ke) lett.
Elhitte, hogy tőle csak ennyire futja. Az emberiség egy része, mint a nyugati társadalmak zöme, talán még soha sem eszmélt rá önnön hatalmasságára, így fel sem róható neki ez a magatartás. De azon nemzetek esetében, kiknek tudása íratlan időkbe nyúlik vissza, már nem nézhetünk félre, és pironkodva, szemlesütve nem legyinthetünk a felelősség nem vállalása felett!
   Tétlen vagy Nemzetem, pedig minden zsigeredben ott a tudás, s őseid hagyatékával használnod kell! Emlékszel, hogyan kell megfognod a vizet, s kiegyenlíteni és egyensúlyba hozni azt mi kibillent!
Térj meg őseid hagyatékához, hogy újra használhasd azt a tudást, mely szerint, ha annyi hitetek lenne, mint ez a mustármag, és azt mondanátok a hegynek, hegy gyere ide, akkor a hegy idejönne. Ne feledd és vedd komolyan, a Jóisten saját képmására teremtett téged!
     Esett, így sár van. Komoly, rendes nagy dagonya. Ragadós, nehéz, mondhatnánk marasztaló, de hideg, nyúlós máz.
Mint minden, ez is tanít bennünket. A föld és a víz elem keveredése ez a massza, mely lassan, de feltartóztathatatlanul mászik át mindenen mi az útjába áll.
Ez is a ritmusra tanít. Önfegyelemre. 

     A holló is csak lassú szárnycsapásokkal siklik, pedig de szeretem nézni, ahogy a hihetetlen légi bukfencekkel, bravúros csavarintásokkal igyekszik násztáncával lenyűgözni élete társát, minden évben, újra és újra.
Most ő is csak lassan siklik, tán csak nyújtózik egyet. Vagy üzen, hisz ő égi hírnök. Üzen: emelkedj föl! És igaza van, csak úgy kerülhetjük ki ezt a lassú, ragacsos masszát, ha fölülemelkedünk rajta.
     Már az erdőben járok, mikor megnyugtatón rajzolódik ki házikónk körvonala. Bátor őrünk nyugodtan fekszik a nedves földön. Jegesmedvére emlékeztető bundájában fittyet hány a nyirkos, nyúlós időre. Örömét leplezné,
de hatalmas lompos fehér farka elárulja: örül, hogy a gazdit látja.

    Nini, mi suhan a fák között? Egy kedves szomszéd. Öröm fut át lelkemen mindig, ha e kedves kis tüneményt látom. Oly mesés e kicsi mókus, s mégis mily nagy tanító ő is. Szorgos kis teremtmény, ki gondosan készülődik. Nem azért mert félne! Hisz ő még tudja a Jóisten mindenkiről gondoskodik, de mindenkinek hozzá kell tenni a magáét. Készülődik, gyűjtöget, nem sokat, épp eleget. Meleg, puha fészket bélel.
Tudja, hogy ha jő a zord fagyos világ, legjobb meghúznia magát. Ügyet sem vetve az elemek tombolásának, nyugodtan alussza téli álmát. Pihen.
Olyan, mintha nem is e világon lenne.
Üzenetet hozott, közel már az új év! Itt a kikelet! Már csak pár nap és a fény túlerőbe kerül a sötétségen, az esztendő soros változásában.
Lelkünk már nagyon várja, hogy a világ világossága győzedelmeskedjék.

Házi konzerválás

    Az önellátás felé igyekvőknek, vagy a környezettudatos életmód kedvelőinek fontos, hogy életvitelükkel a lehető legkevésbé terheljék a környezetüket. Ennek egyik fontos alappillére az energia fogyasztás.
     A jelenlegi fogyasztói társadalom, háztartásbeli, egyik fő energia zabálója az élelmiszerek tartósítására, tárolására használt hűtő, fagyasztó eszközei.
Ez a konzum világ el sem tudja képzelni ezen eszközök nélkül az életét, pedig ha belegondolunk, 70 éve a falunkban villany se volt, nem hogy fagyasztó.
       Talán érdemes lenne a fagyasztás elemi fizikáján józan paraszti ésszel elgondolkodnunk. Mint tudjuk, amikor a víz megfagy, a térfogata megnövekszik, és ebben akkora erő rejlik, hogy képes akár a sziklát is szétrepeszteni.
Az élelmiszereink nagyjából ¾ részben vízből állnak. Amikor lefagyasztjuk őket, a sejtekben található folyadék egyszerűen szétszakítja azokat. Az így tartósított élelem az emberi szervezet számára egyáltalán nem ideális, és csak kis részben hasznosítható teljes értékűen.

     Ezen felül, ami még sokkal fontosabb, mégis nagyon kevesen gondolnak bele, az a meleg/hideg hatások minőségi jellege. Képzeljük csak el, a nyári hőségben(meleg minőségben) hatalmas energia ráfordítással lehűtjük, lefagyasztjuk, azaz óriási hideg minőséggel látjuk el az élelmet hosszú időn keresztül folyamatosan. Majd télen, amikor a környezetünkben is a hideg minőség uralkodik, egy jelentősen hideg minőségű élelmet fogyasztunk. Ez a hűtő hatás szervezetünket rengeteg felesleges erőráfordítással terheli. Az ebből adódó erőhiány jelentősen csökkenti a szervezetünk védekező képességét, lehetőséget adva a kórokozók elszaporodására, hajlamossá téve a megbetegedésekre.
     Ezzel szemben a befőzés, melegben meleg energiával látja el az élelmet, és a hideg minőség eluralkodásakor a szervezetet segítve meleg minőséggel látja el azt. A fagyasztással történő hibás tartósítási módnak nem elhanyagolható a környezetkárosító hatása is a jelentős energia fogyasztás révén.

         Nézzük meg, milyen kipróbált időtálló tudást tud felmutatni eleink bölcsessége.

       A legkézzelfoghatóbban a gyümölcsök, növények befőzésének praktikái maradtak fenn. Ez szinte mindenki számára ismeretes. Nagyon hasonló, jellegében azonos tartósítás a szárítás, aszalás. Mindezek működtetése megoldható egyszerű újratermelődő energiaforrásokból, és a hideg/meleg minőségeket is a helyén kezeli.
        Mióta a tanyán élünk életvitelünkből adódóan jelentős húsmennyiséget is előállítunk. Ennek a fagyasztáson kívüli tartósítását újra kellett tanulnunk. Itt is a befőzés módját választottuk. Egy konzerváló gép beszerzésével megnyílt a lehetősége, hogy úgy tartósítsuk a húst, hogy ne keljen fagyasztanunk. Az elvvel tisztában voltunk, de a praktikus tudást sajnos újra kellett kísérleteznünk, tanulnunk.
        A disznóvágás 80%-át képesek vagyunk lekonzerválni. A disznótoros káposztától a disznósajton keresztül a hurkáig, színhúsig szinte mindent.
Ezeken a sikereken felbuzdulva a kecske és juh ilyen jellegű feldolgozását tűztük ki célul. A kihívást ezen húsok csontos volta jelentette, valamint, hogy a belsőségeket sem lehet csak úgy egyszerűen a dobozba dobálni.      

Abból kellet kiindulnunk, mire is fogjuk a konzervhúst használni. Már rég túlléptünk azon a nézeten, hogy ezekből a húsokból csak pörkölt, vagy gulyás készíthető.
Fantasztikusan finom belőle pl. a rizottó is, vagy a kerámia tálban krumplival vegyes zöldséggel sült husika. Egy nagy konzervből simán jóllakik az egész 5 tagú családunk.
További nagy előnye, hogy az ebéd pillanatok alatt elkészül, hisz a hús már előfőtt.
A konzervből kivéve ugyanolyan szép színű, szaftos, jóízű mintha a frissből készítenénk. Ha arról van szó, a hús további feldolgozás nélkül is fogyasztható. Folyamatosan megtaláltuk azokat az ételeket, melyek így könnyen elkészíthetőek. A belsőségekből, és némi színhúsból pedig pástétomot készítettünk. Ez volt az első próbálkozásunk, és egy zöldséges, vadas jellegű pástétomot sikerült csinálni.
     
      Két nem egész egy éves kecskéből 18 db kb. 0,9kg húskonzerv készült, és 12db 0,5 kg os pástétom. Ezenkívül a négy combot külön sütöttük meg, ezek együtt 5,4kg voltak. A sült húsokat egyszerűen üvegbe rakva zsírral leöntve, további kezelés nélkül tárolhatjuk, hűvös helyen. Bár ezt azért jobb mihamarabb elfogyasztani.

       A konzervek több évig is elállnak. A minap egy 3 éves konzervünkre bukkantunk, semmi baja nem volt, így jóízűen elfogyasztottuk.

      Nézzük a költségeket a nagy doboz 50 centbe kerül. Ezt a dobozt 10-12 szer használhatjuk fel újra. Ezáltal a doboz egyszeri felhasználási ára 5 cent, plusz a minden alkalommal új tető, ami 10cent. Tehát egy felhasználás 15 centünkbe kerül. A konzerveket nagyjából két órán keresztül kell főzni. Ez nem igazán okoz külön költséget, ha amúgy is takaréktűzhelyen (sparhelt) főzünk, hisz az egyéb főzés mellett elrotyog a konzerv is. De ha még gázon is kellene megfőznünk, akkor sem nagyobb a költségünk pár centtől konzervenként. Vagyis egy konzerv bekerülési költsége, nem igazán éri el a 20 centet. Na és ha belegondolunk, hogy itt be is fejeződtek a ráfordítások, hisz a konzerveket már csak felrakjuk a polcra, és szükség esetén csak elővesszük, láthatjuk hogy igen költségkímélő tárolási módról van szó.
      Megemlíthetjük még azt a tényt is, hogy a kész étel elkészítésénél az előfőzés jelentős időt, így energiát takarít meg. A konzerv elkészítésébe fektetett erő, és költség ezáltal is hasznosul.
A befőzés általi tartósítás jelentős költségkímélő megoldás lehet az önellátásra törekvő családi gazdaságoknál.

A tartósítás területén a következő lépésünk, hogy a növényi táplálék tartósításánál minél nagyobb részben kitudjuk használni az enzimes tartósítási módokat, hasonlóan a savanyú káposztához. De erről majd következő írásomban számolok be.

Önellátó gazdálkodás mint lehetséges megoldás a gazdasági válságra

"Önellátó gazdálkodás mint lehetséges megoldás a gazdasági válságra" című előadásom után a Szőgyéni Televízió riportot készített velem. Az ügyesen feltett kérdésekből állt össze ez a kis riportfilmecske.

A Vadas tanyán

Alkonyodott.
Az őszi nap sugarai már alig találtak rést a fák ágai közt, hogy még utoljára búcsút intsenek a bágyadt tájnak. Amolyan nedves, nyúlós hideg jött az erdőről.
A várva várt eső a ködöt is magával hozta.
Ebben a nyirkos időben lassan bandukoltam a karám felé.
A kecskék türelmetlen mekegéssel sürgettek, tudomást sem véve, a lassuló világról, amely már érezhetően pihenni készült.
Megálltam.
Nem voltam fáradt, csak jól esett elmélázva gyönyörködni a már erőtlen, de mégis pajkos napsugarak táncán a bokrok alján.
Egy fácán család bogarászott a sűrű kökényesben. Tán kései kelés lehetett, de a fiókák mostanra szépen felcseperedtek.
A giccsesen idillikus hangulatot, a ma valahogy korán vadászatra indult róka törte meg.
Sebbel-lobbal ott termet a fácánok közelében. Az őt, eddig kiválóan álcázó bokrok, hirtelen akadállyá változtak, esélyt adva a fácánok megmaradásának.
A kakas kihasználva a lehetőséget, vergődő menekülést színlelt. Így, csalva el a rókát a tojóitól és a fiataloktól.
A sebesült szárnyú, vergődő színjáték a tarlón ért véget. A becsapott róka bosszúsan figyelte, ahogy a kakas, hangos rikácsolás közepette messze siklott a levegőben.
Mosolyt csalt az arcomra a Jóisten eme kis színjátékkal.
A saját kezűleg készített sámlimon ülve fejtem a kedves kis kecskémet. A tej, ütemesen, sercegve csobbant a félig telt kannában. A fejés monotonitása mindig megnyugtat. Ilyenkor érik be az üzenet. Az üzenet, mellyel a Teremtő tanít.
Az állat képes mindent odaadni, feláldozni, akár a saját élete árán is megvédeni fiókáit, vagyis fajtája jövendőjét.
Ehhez képest, a mai civilizált kultúrember, hajlandó saját önös kényelméért, nem csak saját, de fajtája jövendőjét is feláldozni.
Csend van.
Sötét.
Az utolsó kecskét is megfejtem.
Csak ültem a sámlimon a nyirkos sötétségben. Nem fáztam már. Valami melegítettet belülről.
Egy érzés, hogy van értelme annak, amit csinálunk, s ez újra erőt adott.