Oldalak

2016. május 29., vasárnap

tanulás


Tanulni kell! A tanuláshoz viszont elsősorban alázat kell!
Alázat nélkül nem lehet tanulni sem embertől, sem Istentől.
A valódi tanítás nem más, mint az alázat megtapasztalásához adott lehetőség.
A tanulás, a tanítvány és a tanító viszonyának függvénye. Minél kevesebb a tanítványban az alázat, annál kevesebb tudásra képes szert tenni. Minél kevesebb az alázat a tanítóban, annál kevesebb tudást képes átadni.
Hajlamosak az emberek azt gondolni, hogy a rendszer a rossz, vagy az iskola. Újabb és újabb iskolákat, és módszereket találnak ki, pedig csak a fent említett törvényszerűséget kellene figyelembe venni. Egyrészt Ember-Ember viszonylatában, másrészt Ember-Természet viszonylatában.
Isten a természeten keresztül tanít. A természet elsősorban alázatra tanít, ami által pedig mindenre megtanít. A természetben az alázat a maga teljességében, vagyis isteni mivoltjában van jelen. Az, hogy mennyit vagyunk képesek tőle megtanulni, a bennünk kimunkált alázat függvénye.
Csak azt tarthatjuk elsajátított tudásnak, vagyis valódi tudásnak, amit alkalmazni is képesek vagyunk. Az általunk alkalmazott tudás nem más, mint az életünk, a viselkedésünk, a teremtett világhoz való viszonyunk. Ha ez nem tetszik, vagy beteg, akkor ez azt mutatja, hogy milyen téren ildomos az alázat tudományában fejlődnünk.
Az észben, az egoban nincs alázat. Az alázat a szívben van, az érzésekben. Ezért a legtökéletesebb tanulás az érzéseken keresztül valósul meg.
A tanulás, a valódi tudás magunkévá tétele az által, hogy az érzéseken alapul nem számszerűsíthető, mennyiségként nem kifejezhető, nem mérhető ilyen formán. A teremtett világgal való harmóniánk az egyedüli mértéke tudásunknak, tanulásunk eredményének.
Az alázat legfontosabb ismertetője a szelídség. Ezt a tudatlanok többnyire, mind a természet, mind az emberek vonatkozásában gyengeség jelének tartják. Pedig az erejének teljes tudatában lévő teremtmény, vagy teremtmény rendszer képes csak az erejének megfelelő szelídségre. Ezért a természet, az emberek irányába tanúsított szelídségébe, alázatába belegondolva láthatjuk, sejthetjük erejét.
Az ember azt hiszi bármit megtehet vele, építően-rombolóan viselkedhet, de ez csak olyan, mintha azt képzelnénk az alvó oroszlán soha sem ébred fel álmából.

2016. május 5., csütörtök

A felhő

Egy barátom ajánlotta a következő filmet. A film címe "A felhő" .
Nagyon kemény film. Egy tinédzser szemével mutatja be egy nukleáris baleset következményeinek eseményeit.
Szerintem filmtechnikailag is, és színészileg is kiváló munka. Ez csak fokozza a hatást.
Ha ajánlhatom úgy nézd meg a filmet, hogy nem sietsz sehova, és utána van lehetőséged elmélkedni. Nem zavar senki.
Nézz körül! Minden amit látsz, a fotel amelyben ülsz, a tv amit bámulsz,
minden-minden ami körül vesz, csak azért lehet, mert vannak azok az atomerőművek. Azok nélkül az emberiség képtelen lenne mindezt legyártani, vagy kialakítani a feltételét, hogy legyárthassák.
A kényelmed ára az, hogy bármelyik pillanatban részese lehetsz hasonló történéseknek. Biztos vagy benne, hogy megéri NEKED, a GYEREKEDNEK, az UNOKÁDNAK, az őket követő GENERÁCIÓKNAK?
Biztos vagy benne, hogy szükséged van mindarra, amivel ma körülveszed magad?
Elmélkedj, és cselekedj amíg nem késő....


https://youtu.be/GFJr8h44sp4

2016. május 4., szerda

Birkatöke

A pásztoroknál, de úgy általában a régiségben nem pazaroltak a az emberek.
Amit adott a Jóisten azt felhasználták.
Egy jó barátommal többek között vágtunk egy kost a hétvégén. Szép megtermett, több mint két éves cigája kos volt. Ügyesen ment a vágás, tisztelettel, úgy ahogy az Öregek tanítottak. A nyúzás is jól ment. A barátomnak, ki most tőlem tanult, mint egykor én is, kézre állt a kés.
Mindenből lett bőséggel, hála érte a teremtőnek. Amit lehet felhasználunk, minél kevesebb menjen bitangba.
A húsán kívül a szőrme is kidolgozásra kerül. Jó meleg prém lesz belőle. Hűvös éjszakákat enyhítő lágy takaró.
Volt időnk, így szépen leszedtük a hájat, fagyút is. Hétfőn azt is kisütöttem. Hát lett is bőven, majdnem tele lett a befőttes üveg. Jó fajta gyógyír készül majd belőle gyógynövényekkel. Bár már így magában is gyógykenőcs.
Van még valami, amit felhasználtunk. Tudom egyesek elképzelni sem tudják, valljuk be honnét is tudnák, milyen finom csemegét is kaptunk.
Félre tettem a kos tökét. Igen a heréket.
Este hagymán meg reszteltem a karikákra vágott birkatökét. Csak módjával fűszereztem, nehogy elvegye az ízét, majd tojást ütöttem rá.
Bevallom életemben először készítettem. Kissé óvatosan kóstoltam én is.
Hát valami fenséges csemege. Azt kell mondjam, tudtak élni ezek a pásztorok!
Az már csak hab a tortán, hogy a világ nagy részén igen drága csemege. Afrodiziákumnak tartják, helyre állítja a renyhe férfiasságot. Talán nem ártana népszerűsíteni, sőt tán receptre is adhatnák.


2016. április 11., hétfő

A tűznél


Lágy csend honolt a tájon. A köd, mint egy nagy dunna borult a tanyára. Eltakart mindent, a csupasz fákat, a kopár bokrokat, a legelőt, a tanyát,
az aklot az állatokkal.
Elnyelte a hangokat és a fényeket, de még a vak sötét éjszakát is.
Csak a süket csönd volt jelen. Tán ezért is, szinte hallani lehetett,
ahogy hömpölygött, mint egy megállíthatatlan nagy folyam, át az erdő sűrűjén.
Úgy tűnt, mintha nem is itthon lennék, hanem valahol másutt, egy másik világon. Szokatlan, ismeretlen helyen.
Mindenki elment. Egyedül őriztem a tüzet. A lángok már ellobbantak,
de a zsarátnok még vörösen izzott. Sziporkázó fényein a csillag poros nyári éjszakák elhaló képének emléke derengett. Olyan volt, mint egy izzó tükör.
Egy luk, egy kerek rés, egy kapu, melyen elszökhetnék eme ijesztő másvilágból.
Halkan szólt. Nem is hallhatóan. Csak érezni lehetett. Hívott, lépj át a kapun!

A tűznél ültem. A parázson apró láng nyelvek lejtettek vidám táncot.
Ujjongva örültek röpke létüknek, mit a lenge szellő szított.
A korom sötétben minden olyan lágy volt. Úgy véltem látok, pedig csak éreztem a körülöttem lévő világot. Mintha minden halvány fény szálakból lett volna szőve. Derengtek a fák, a bokrok, a legelő, a tanya és az akol az állatokkal.
A derengő tájat néztem, hol az áramlásban minden egybefolyt.
Tudtam nem vagyok egyedül. Éreztem itt ül mellettem. A ruhája fehér volt, mint a hosszú fehér haja. Nem hófehér! Inkább olyan, mint a barlang mélyén derengő, eltévedt, egykor fényes napsugár.
Arcának finom vonásait tán az időtlenség simította el. Szemében a lágy szeretet fénye ragyogott, mint távoli csillag. Felfoghatatlan mélységű ragyogás volt.
Úgy véltem mosolygott, ahogy a tüzet nézte. Arra gondoltam, mint újonnan érkezettnek köszönnöm kellene. Érkeztem, még ha nem is mentem sehova.
Mit is mondjak, hogyan szólítsam …?
Belül tudtam, teljesen felesleges ezen gondolkodni. Inkább „csak” érezni kell.
Érezd a köszönést!
Egy lágy, finom hullám futott át rajtunk, s szinte felvillantunk.
Tudtam köszöntünk.
-------------------------------------------

(részlet)

Napszentültekor


Alkonyodik, pörög az esti rutin, etetés, itatás, fejés….
A fiam is körülöttem bóklászik.
Lesi az őszapót, mely a kazal végébe rakta függő fészkét. Csodálatos építmény, igazi mestermunka e fűszálakból, mohából szőtt, pihével bélelt fészek. Öröm lehet benne fiókának lenni.
Később a kutyát tanítja.
– Ül! - hangzik a vezényszó a fiúcskából.
A hatalmas kuvasz, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne,
farkát csóválva engedelmeskedik.
Érdekes látvány.
A kutya ülve majdnem olyan magas, mint a 8 éves fiam. Súlyban pedig legalább három szorosa. Erejéről tán beszélni sem kell, mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedik.
Természeti minta ez is, mely pontosan jellemzi világunkat is….

2016. április 6., szerda

Tavasz

Már ereje van a napnak. Jólesően melegíti a hátam a fekete mellényemben.
Bár a szellő még igencsak nyers.
Egy-egy hevesebb fuvallat bizony még kellemetlen hidegrázással emlékeztet, hogy a nap még csak alig-alig lépett az éves útján a kos tartományába.
Az erdő felé tekintek, hol a hunyorgó napot, mintha a még kopár tölgyfák szikár ujjai tartanák az égen.
Egyre hangosabb az erdő. Folyamatosan térnek már vissza kóbor lakói.
A nem rég érkezett barázdabillegető is fészeknek való helyet keres.
Megtelnek a fészkek, s a természet nagy szimfonikus zenekarában mindenki a helyére kerül.
A trillázások közé keveredett őzbak horkantása, mint az üstdob zeng messze, egészen a völgy aljáig.
Bogyó, a fiatal kecskebak fel is kapja a fejét, szimatol , s mivel veszélyt nem érez, tovább falatozik a tavaszi zsenge fűből.
Az anyák hihetetlen mohósággal habzsolják a friss zöldet.
Ebből lesz ám az erős, tápláló tejecske a gidácskáknak!
Kell is!
A kicsik még fel-alá rohangálnak a legelésző nyáj körül. Pajkosan fogócskáznak, ugrándoznak, élvezik a karám bezártsága után a kinyílt tér szabadságát.
Figyelem, ahogy az anyák gondosan megválogatnak minden egyes leharapott fűszálat.
Vajon ki tanította meg őket a növények ismeretére?
-Ülök itt a fűben, s kavarognak bennem a gondolatok: Mi lett velünk? Hol van a velünk született tudás? Mikor és kik ölték ki belőlünk?
- Ülök itt a fűben, s ezernyi növény vesz körül. Javarészt ehetők.
A mosolygós tyúkhúr, mellett a bólogató pásztortáska, a csilingelő árvacsalán
mind- mind boldogan, elégedetten nyújtózkodnak és hirdetik a világmindenség Egyszerű tökéletességét.
- Ülök itt a fűben, és arra gondolok újra kell kezdeni! Megtanulni mi mire jó, minek mi a feladata. Újra értelmet adni a létezésének.
De hogyan fogjak neki?
Empirikusan?
Ahogy a történelem könyvek tanítják?
S a hibákat a létkerék újabb és újabb fordulataival csiszolni?
Hmm, túlontúl sziszifuszi munka lenne, s tán fajunk túlélése is megkérdőjeleződhetne!
Nem, nem ez az út!
Sohase jártunk, járhattuk ezt az utat. Mit semmi sem bizonyít jobban, mint itt létünk.
Csendben kell maradni. Még a gondolatainknak is csendben kell maradniuk! Sőt, leginkább azoknak!
Ebben az igazi csendben, mint vékony aranyfonálon aztán megérint minket az Isten.
Beleremegünk, s e rezgés megannyi szólamban tudatja velünk a felfoghatót.
Majd értjük, mely a hívó, s mely az intő szó.
Minek a feladata az építés, s minek az elbontás.
A felismeréstől ujjongó lelkünk örömébe egy kicsit tán beleremeg a Jóisten is.
– Nem értem miért mozdul meg karom, miért emeli számhoz a vadrózsa friss hajtását,
csak érzem, a táj megremegett...

2016. március 7., hétfő

Hazafelé ...


     Esett az éjjel. Jócskán jött az égi áldásból. Az ősz is nedvesen indított, majd a tél erre ráerősített. Az utolsó két hónapban nem is emlékszem, hogy lett volna egymásután úgy három nap, amikor nem esett semmilyen csapadék.
     A víz az életet jelenti, csak valahogy nagyon billeg a rendszer. Van, hogy nagyon hiányzik, van amikor pedig túl sok van belőle.
Az ember pedig csak zsémbeskedik, morog. Jól odamondogatja a szomszédnak, meg akinek csak lehet. Vagy dohog magában, mintha másra már nem jutna erő.
    Az EMBER magára maradt, s csak ember(ke) lett.
Elhitte, hogy tőle csak ennyire futja. Az emberiség egy része, mint a nyugati társadalmak zöme, talán még soha sem eszmélt rá önnön hatalmasságára, így fel sem róható neki ez a magatartás. De azon nemzetek esetében, kiknek tudása íratlan időkbe nyúlik vissza, már nem nézhetünk félre, és pironkodva, szemlesütve nem legyinthetünk a felelősség nem vállalása felett!
   Tétlen vagy Nemzetem, pedig minden zsigeredben ott a tudás, s őseid hagyatékával használnod kell! Emlékszel, hogyan kell megfognod a vizet, s kiegyenlíteni és egyensúlyba hozni azt mi kibillent!
Térj meg őseid hagyatékához, hogy újra használhasd azt a tudást, mely szerint, ha annyi hitetek lenne, mint ez a mustármag, és azt mondanátok a hegynek, hegy gyere ide, akkor a hegy idejönne. Ne feledd és vedd komolyan, a Jóisten saját képmására teremtett téged!
     Esett, így sár van. Komoly, rendes nagy dagonya. Ragadós, nehéz, mondhatnánk marasztaló, de hideg, nyúlós máz.
Mint minden, ez is tanít bennünket. A föld és a víz elem keveredése ez a massza, mely lassan, de feltartóztathatatlanul mászik át mindenen mi az útjába áll.
Ez is a ritmusra tanít. Önfegyelemre. 
     A holló is csak lassú szárnycsapásokkal siklik, pedig de szeretem nézni, ahogy a hihetetlen légi bukfencekkel, bravúros csavarintásokkal igyekszik násztáncával lenyűgözni élete társát, minden évben, újra és újra.
Most ő is csak lassan siklik, tán csak nyújtózik egyet. Vagy üzen, hisz ő égi hírnök. Üzen: emelkedj föl! És igaza van, csak úgy kerülhetjük ki ezt a lassú, ragacsos masszát, ha fölülemelkedünk rajta.
     Már az erdőben járok, mikor megnyugtatón rajzolódik ki házikónk körvonala. Bátor őrünk nyugodtan fekszik a nedves földön. Jegesmedvére emlékeztető bundájában fittyet hány a nyirkos, nyúlós időre. Örömét leplezné,
de hatalmas lompos fehér farka elárulja: örül, hogy a gazdit látja.
    Nini, mi suhan a fák között? Egy kedves szomszéd. Öröm fut át lelkemen mindig, ha e kedves kis tüneményt látom. Oly mesés e kicsi mókus, s mégis mily nagy tanító ő is. Szorgos kis teremtmény, ki gondosan készülődik. Nem azért mert félne! Hisz ő még tudja a Jóisten mindenkiről gondoskodik, de mindenkinek hozzá kell tenni a magáét. Készülődik, gyűjtöget, nem sokat, épp eleget. Meleg, puha fészket bélel.
Tudja, hogy ha jő a zord fagyos világ, legjobb meghúznia magát. Ügyet sem vetve az elemek tombolásának, nyugodtan alussza téli álmát. Pihen.
Olyan, mintha nem is e világon lenne.
Üzenetet hozott, közel már az új év! Itt a kikelet! Már csak pár nap és a fény túlerőbe kerül a sötétségen, az esztendő soros változásában.
Lelkünk már nagyon várja, hogy a világ világossága győzedelmeskedjék.